(Az előző bejegyzésben azt igyekeztünk bebizonyítani, hogy a gazdasági növekedésről azonnal le kell mondanunk. Érdemes jelen bejegyzés elolvasása előtt oda visszatekinteni.)
A globális szegénység felszámolásának tapasztalatai
Sajátos módon elterjedt egyfajta hurráoptimizmus a szegénység felszámolásával kapcsolatosan olyan emberek tollából, mint Steven Pinker vagy Hans Rosling. Bill Gates hírhedt módon kitweetelte a részben saját maga által finanszírozott Our World in Data kapitál-optimista szervezet ábráját, mely szerint a világ szegényeinek száma rohamosan csökkent az elmúlt évtizedekben, és már csak 10% körül van. Pinker optimizmust szuggeráló könyvét pedig Gates legkedvencebb könyvének nyilvánította.
Az első probléma ezzel az optimizmussal kapcsolatosan, hogy az az ENSZ fejlesztési céljaira épül, amely az extrém szegénységi küszöbként a napi $1,90-et nevezi meg. Ez a limit azonban nem állja ki az empíria tesztjét. Ahogy Jason Hickel felhívja rá a figyelmet, az ENSZ saját élelmezésügyi szervezete, a FAO szerint 1,5 milliárd ember képtelen a minimális emberi tevékenységhez szükséges élelmiszer bevitelére, 2,1 milliárd pedig éhezik. Ráadásul a FAO szerint a számuk nő. Képtelenség tehát, hogy a szegények száma valóban jóval kevesebb legyen, mint a világ éhezőinek száma. Maga a Világbank is többször hangsúlyozta, hogy ez a limit maximum csak a legszegényebb országokban jelenthet bármit is, és nem szabadna policy benchmarkként használni.
A 2016-os Atkinson Jelentés a Világszegénységről a fejletlenebb országok esetében a napi $3,20 mutatót ajánlja, a fejlettebbeknél az $5,50-at. Ezen limitek alapján vagy 2,4 milliárd szegény lakja ma a Földet. Az USA Mezőgazdasági Minisztériuma szerint $6,70-re van szükség ahhoz, hogy az étkezés, az öltözködés, a lakhatás és a közlekedés összes igényét kielégíthessük. A brit közgazdász Peter Edwards szerint ez a limit $7,40, a New Economics Foundation szerint $8, ennyiből lehetne a gyermekhalandóságot a globális átlagra szorítani. Megdöbbentő módon a fejlődő országok nemzeti szegénységi küszöbeinek átlaga is $5 volt 2014-ben, azóta magasabb. A harvardi közgazdász, Lant Pritchett szerint nincs oka annak, hogy ne az USA hivatalos szegénységi küszöbét, a $15-t használjuk.
Hickel szerint például ha a $7.40-es küszöböt használjuk, akkor a világ szegénysége egyáltalán nem csökkent a nyolcvanas évek óta, hanem nőtt: 3,2 milliárdról 4,2 milliárdra.
A sokat idézett optimista grafikonnal ezen felül az is probléma, hogy amint a globális egyenlőtlenségek kutatói jól tudják, 1981 előttről nincsenek megbízható szegénységi adataink. Az ezt megelőző korszakok folyamatai tehát tudományos igényességgel nem szerepelhetnének az ábrán.
Ráadásul az sem mindegy, hogy ki, hol és milyen módszerekkel csökkentette a szegénységet. Annak messze legnagyobb része a fejlesztő államkapitalizmust működtető Kínában történt. Abban az országban, amelyik a leginkább szembement a Washingtoni Konszenzus előírásaival: állami bankrendszert működtet, tőkekontroll van, egypártrendszer, masszív állami protekcionizmus, állami tulajdonú nagyvállalatok stb. A kínai adat nélkül a világ népességének 60-70%-a konstansan szegénységben élt és él. A második legsikeresebb térség a szegénység megszüntetése tekintetében a latin-amerikai volt az úgynevezett Pink Tide alatt, ismét csak a kapitalista viszonyok szűkítésével. Kelet-Ázsián kívül a legszegényebbek jövedelme évente nem többel nőtt 1981 óta globálisan, mint két centtel!
A neoliberális kapitalizmus apologétái ezt az irdatlanul lassú ütemet úgy kívánják bemutatni, mint valami fényes sikert. Maga az a tény, hogy a helyzet szerintük nem romlik, ünneplésre ad okot. A Yale filozófusa, Thomas Pogge azonban amellett érvel, hogy a globális egyenlőtlenségek esetében a morális mérce nem a múltbéli helyzet kell hogy legyen, hanem az, hogy a jelenlegi lehetőségeink alapján milyen javulásra lenne lehetőségünk. Márpedig Hickel szerint ebből a szempontból még sosem voltunk ennyire kedvező helyzetben a történelem során. Az emberiségnek minden eszköze meglenne a helyzet azonnali megoldására. Ahhoz, hogy a bolygó minden egyes lakosát a 7,40 dolláros szint felé emeljük, nem lenne többre szükségünk, mint hogy az ezen szint alatt élőknek engedjük át a világ legmagasabb jövedelmű tized vagyonának nem több mint 7 százalékát!
Az ENSZ távolabb helyezi a kapufákat egymástól
Hickel nyomon követte, hogy a Milleneumi Fejlesztési célokat ilyen adatmanipulációkkal tudta elértnek nyilvánítani az ENSZ. 1996-ban, a kezdetekkor a szegények abszolút számának megfelezését tűzték ki célul. 2000-ben ezt az arányuk megfelezésére cserélték le különösebb tájékoztatás nélkül. Mivel időközben a világ népessége rohamosan nőtt, ezen újabb cél elérése jóval könnyebb volt. Aztán már csak a fejlődő államokban élő szegények arányának megfelezéséről beszéltek. Mivel ezekben az országokban még gyorsabban nő a népesség, a cél elérése így még könnyebb lett. Majd az elemzés bázisidőpontját tolták vissza 2000-ről 1990-be. Ez egyrészt ismét könnyebbé tette a célok elérését, valamint nagyobb arányban tudta Kína eredményeit magába foglalni.
Hasonlóan jártak el a szegénységi küszöb esetén is. Az első, egy dolláros küszöböt a legszegényebb országokban tapasztalható szegénységi vonal alapján állapították meg. Ahogy azt már láttuk, ez a vonal nem felel meg a valódi globális szegénységi küszöbnek. Viszont ezen adatok alapján kürtölhette világgá – valószínűleg teljesen őszinte hittel – az energikus Rosling professzor a jó hírt, hogy a világ szegénysége csökken. Ez pedig igen csak kapóra jött azoknak, akik a „szegényekért tegyünk, ne a gazdagok ellen” típusú neoliberális, újraelosztás-ellenes demagógiát terjesztik. Ha csökken a világ szegénysége – ami persze nem igaz – akkor a társadalmi egyenlőtlenségek kérdéseit sem kell firtatni!
Kína
Branko Milanovic, akkor a Világbank vezető egyenlőtlenségi szakértője, 2016-ban közzétette, hogy 1960 és 2013 között a világ Gini indexe 63-ról 47-re csökkent. A hírt különböző neoliberális think tankek, véleményvezérek és sajtóorgánumok annak bizonyítékaként látták, hogy a neoliberális globalizáció működik. Sudhir Anand és Paul Segal azonban egy egyszerű művelettel kivették Kínát a képből, és máris az előbbi pozitív kép ellentéte jött ki: 1988 és 2005 között a világ Gini-je 50-ről 58-ra emelkedett. Az eredmény jelentősége az, hogy Kína az a gazdaság, amelyre az IMF és a Világbank „strukturális kiigazítási” kényszere egyáltalán nem hatott. Az ország továbbra is fejlesztő államkapitalista modellt működtet. A globális helyzet javulásáért tehát szinte egyedüliként Kína felel, az az ország, amelyik szembe mert és tudott menni a neoliberális dogmákkal.
Globális egyenlőtlenségek és a klímaválság
Branko Milanovic, a világ vezető globális egyenlőtlenségi szakértője kiszámolta, hogy ha mindenki a globális átlagon élne, akkor az ma fejenként évi $5500 körül lenne. Érdemes megjegyezni, hogy a globális egyenlőtlenségek olyan mértékűek, hogy ez a Föld teljes lakosságához mérten alulról a 73-ik százalék jövedelemszintjéhez esik. Azaz ha mindenki a jelenlegi világátlagon élne, akkor ez (a Föld országaihoz képest rendkívül magas, az ismert módon egyenlőtlen Dél-Afrikánál magasabb) 0,65-ös jövedelmi Gini leszorítása lenne nullára. Az életszínvonalra gyakorolt hatás a fejletlen világban nyilvánvalóan jelentős emelkedés lenne, ám a fejlettebb világban igen komoly visszaesés az egy főre jutó jövedelemben. Milanovic szerint egy ekkora „visszafordulás” politikailag kivitelezhetetlen a nyugati világban.
Vitapartnerei azonban emlékeztetnek, hogy ezen az életszínvonalon az USA a hetvenes évek közepén élt. Egyáltalán nem vállalhatatlan szint, a boldogságindexek még magasabbak is voltak. Az Európai Unió átlaga például 40%-kal alacsonyabb, és egyáltalán nem élhetetlen hely. Az egyik fontos változás, hogy magánfogyasztás helyett sokkal több közösségi fogyasztásra van szükség (oktatás, egészségügy, közlekedés stb.) Ez jelentősen hatékonyabb is, és csökkenti is az egyes személyek által a kiadásaihoz szükségesen megtermelt jövedelmet.
Másrészt a költségek csökkentése szintén csökkenti az azok megszerzéséhez szükséges termelés mennyiségét. Példa erre az orbitális lakásárak problémája, melyeknek korlátozása után jóval kisebb jövedelemből is meg tudunk élni.
Milanovic és Lakner számításai nyomán ismertté vált a híres elefánt ábra. Ez azt mutatja be, hogy kik voltak a gazdasági globalizáció nyertesei és vesztesei. A nyertesek elsősorban a „feltörekvő gazdaságokban”, találhatók, mindenekelőtt Kínában. Itt egy félkapitalista rendszer társul egy autoriter társadalmi berendezkedéssel. A BRIC országok az ábra megjelenése óta azonban sok tekintetben regresszáltak. A diverzifikálatlan fosszilis autoriter nagyhatalom, Oroszország sorsa erősen az olajárhoz van kötve. Amikor az magas, Oroszország középosztályosodik, mikor viszont alacsony, a folyamat visszafordul. Hasonló a helyzet a szintén olajtól függő Brazíliában, ahol időközben gazdasági összeomlás és jobboldali autoriter fordulat következett be. Dél-Afrikában szintén politikai és társadalmi összeomlás figyelhető meg.
Az elefánt ormányának csúcsán a már említett szupergazdagok csoportja található. Az ormány alsó részét viszont a fejlett világ középosztálya alkotja, akik viszont inkább vesztesei a globalizációnak. Az elefánt farka a legszerencsétlenebb sorsú – elsősorban afrikai és közel-keleti – országok lakossága, ahol az éhínség, a társadalmi összeomlás és a háború miatt semmilyen formában nem voltak képesek profitálni a globalizációból. Ide tartoznak az olyan drámai helyzetben lévő országok, mint Szíria vagy Jemen.
Az ENSZ 2015 utáni Fejlesztési Célkitűzése az, hogy 2030-ra megszüntesse az extrém szegénységet, melyet $1,25-ben definiál (2005PPP). Szakértők szerint azonban az $5-os célkitűzés lenne a reálisabb, ez ugyanis jobban fedi az ember alapvető szükségleteinek teljesülését.
David Woodward közgazdász rámutat arra, hogy jelenlegi gazdasági rendszerünkben a globális szegénység felszámolása nem csak, hogy nem fog megtörténni, de nem is történhet meg. Szerinte ha az elmúlt évtizedek trendjeiből indulunk ki, akkor azt kell látnunk, hogy a növekedésnek mindösszesen 5%-a ment a legalsó 60%-hoz. Ha ez a trend folytatódik, akkor még több mint száz évre lenne szükségünk ahhoz, hogy mindenki $1,25 fölé kerüljön, és 207 évre ahhoz, hogy a sokkal reálisabb szegénységi plafont jelentő $5 fölé. És mindehhez olyan mértékű globális gazdasági növekedésre lenne szükség, ami a máris tarthatatlanul nagy globális gazdaságot 175-szörösen megtöbbszörözné. Ez 175-ször annyi bányászat, gyártás és fogyasztás! Ha pedig Milanovic $5500-os jelenlegi világátlagát szeretnénk elérni…
Egyértelmű tehát, hogy nemnövekedés, sőt, a fejlett világ kibocsátásának csökkentése nélkül nincs megoldás a globális klímaválságra. És egyértelmű az is, hogy egyáltalán nem lehetünk elégedettek a globális egyenlőtlenségi folyamatokkal.
A következő bejegyzés azt vizsgálja majd, hogy hogyan alakultak ki ezek a brutális egyenlőtlenségek.
