PogiBlog a Mércén

Nem könnyű időszak ez a baloldal szempontjából. Nemcsak Nyugaton, de az egész világban a jobboldali dominancia korszakában élünk. A baloldali pártok az egész nyugati világban eljelentéktelenedtek. Csak nagyon kevés helyen sikeresek (Skandinávia, Ibéria, Új-Zéland). Ahogy Thomas Piketty legújabb könyvében bemutatja, a hagyományos baloldal tulajdonképpen meg is szűnt. Az európai szocdem pártok és az amerikai Demokraták cserbenhagyták szegényebb és kevésbé tanult szavazóikat, és a tanult és gazdag liberális középosztály pártjává váltak. A legelesettebbek vagy nem szavaznak, vagy a hagyományos nativista-patriarchális kulturális preferenciáik alapján átmentek a trumpista-brexitista jobboldalra. A kétosztatú politikai rendszerekben az elit liberális fele verseng a nativista-patriarchális felével, és elégséges szavazat hiányában a legtöbb esetben veszít. Amiben megegyeznek, hogy az elitnek és a felső középosztálynak megnyugtató, ha az újraelosztás és a tulajdonviszonyok kérdései helyett az indentitáspolitika áll a viták fókuszában.

A kelet-európai baloldal még szánalmasabb helyzetben van. Több országban majdhogynem megszűnt. Paradox módon egyszerre van rajta a szovjet korszak állami elnyomó rendszerének bélyege, és az azt követő neoliberális évtizedeké.

PogiBlog a Mércén

Magyarországon is ez a helyzet. Miközben minden eddiginél nagyobb szükség volna a rá, a baloldal szinte megsemmisült. Az alacsony bérek, a nyugatinál léptékekkel tőkebarátabb Munka Törvénykönyve, a rabszolgatörvény, a nyugaton sehol nem létező egykulcsos SZJA és alacsony társasági adó, a rendkívül alacsony szakszervezeti tagság, a befagyott társadalmi mobilitás mind-mind azt jelzi, hogy óriási szükség lenne a hagyományosan az alul lévőket képviselő baloldalra. És mivel a klimaváltozás megállítása is alapvetően újraelosztási kérdés, ezért még ez a dimenzió is erős baloldalért kiállt.

Ezzel szemben egy évtizede erős jobboldali hegemónia van Magyarországon. A zöld és baloldali pártok szinte megszűntek, az ellenzéki oldal vezetéséért két liberális kispárt verseng. Bizonyos értelemben még mindig a vékony kelet-európai városi középosztály prokapitalista liberalizmusa vívja a tizenkilencedik század óta tartó kulturálisan emancipáló harcát a nativista-patriarchális tradicionalizmussal szemben.  Orbán leváltásának esélye alacsony. A kapitalizmus igazságtalanságainak és fenntarthatatlanságának kritikája gyenge, a városi középosztály azt még mindig szabadságot és modernitást adó erőnek látja a kínos elmaradottsággal szemben. Ahogy a fehér nyugati világ gyorsan olvadó fölényét is a gyarmatosítás utáni világrendben: ha már szegények vagyunk itt Kelet-Európában, legalább fehérek vagyunk. Ezért megdöbbentő módon még a kelet-európai középosztálybeli liberálisok is sokszor szembehelyezkednek mondjuk az amerikai feketék vagy a harmadik világ emancipációs mozgalmaival, nem is szólva a fehérségükbe mint végső identitáselembe kapaszkodó szegényekről. A világ többi részének függésben tartása árán fenntartott nyugati fölény és a létező kapitalizmus kritikája, a klímaváltozás elleni fellépés nagyon gyenge lábakon áll a kelet-európai politikai porondon.

Egyes baloldaliak a szovjet korszak felé fordulnak elkeseredésükben nosztalgiával. Ez a leginkább államkapitalizmusként értelmezhető időszak azonban nem alkalmas a baloldal megújítására. A kelet-európaiak többségének fejében láthatólag a szabadság hiányát és az elmaradottságot jelképezi, és nem kérnek belőle akkor sem, ha az utána következő korszakról is rossz a véleményük. A előre vezető út nem meglepő módon nem hátrafelé van. A szövetkezeti és közösségi tulajdon keresése, a gazdaság demokratizálása nem alapozható az állami elnyomás rendszerére. A szabadság 1989 olyan értéke, amelyhez ragaszkodnunk kell még akkor is, ha az igazságosságot akarjuk. A szovjet rendszer iránti nosztalgiára ugyanúgy nem építhetünk szabadságot, mint a liberális kapitalizmusra igazságosságot vagy fenntarthatóságot.

Természetesen jobboldalról sem lehet megújítani a baloldalt. Ezért azok a próbálkozások is értelmetlenek, melyek a romák, az afroamerikaiak, a menekültek, a feministák, az LMBTQ közösség kárára akarnának a gazdasági igazságosságra koncentrálni. Ebből nem új baloldal lesz, hanem új Jobbik. A gazdasági demokráciának nem az elismerési kérdések kárára kell érvényesülnie, hanem azzal együtt.


A szűkülő magyar médiatérben a hirdetőktől nem függő Mérce menedék maradt. A PogiBlog zöld skandináv szociáldemokráciája nagyrészt átfedésben van a Mérce olvasóival. Ezért természetes élőhelye lehet. Illúzióink már nincsenek. A jobboldal hegemóniája tartós lesz. Liberális alapon nem lehet leváltani Orbánt, ami a magyar belpolitika végletesen beszűkült fókusza. Ehhez is egy erős baloldali erő kellene, akikre hajlandóak szavazni azok a szegények és alsó középosztálybeliek, akik ma vagy nem szavaznak, vagy nagyobb részt a Fideszre szavaznak. Felmérések tanulsága szerint a szólás- és médiaszabadságból, az alkotmányosságból kiábrándult alsóbb társadalmi rétegeket ezen célok képviseletével nem lehet lázba hozni, nekik ezek nem hozták el az igazságos társadalmat és a társadalmi mobilitást. Liberális emberi jogi alapon ők nem mobilizálhatók. Ehhez a jobboldal „nemzet” fogalmához képest alternatív közösségélményt kell nekik adni, olyasmit, mint amilyen a skandináv baloldal esélyteremtő „nép” fogalma volt. Ehhez bizalom kell, amit a rendszerváltás utáni magyar álbaloldal több évtizedre eljátszott. Orbán uralma elsősorban ezen az ellenzékkel szembeni bizalmatlanságon nyugszik, amely a Fidesz által zseniálisan létrehozott választási összefogáskényszer miatt minden upstart politikai erőre átragad.


A zöld baloldal politikai harca több évszázados projekt. Volt már többször a jobboldal szinte teljesen hegemón, de ez általában totális összeomlásokhoz vezetett. Ma, a globális klímaváltozás, a kapitalizmus kezdeti időszakát megidéző társadalmi igazságtalanságok és a poszt-demokrácia korszakában sem tehetünk mást, mint megpróbálni megőrizni a fenntarthatóság, az igazságosság, a szabadság, az empátia értékeit.