A nemnövekedés szükségességéről

Ez a cikk több mint 3 éves.

Hosszú időn keresztül tartotta magát a nézet, hogy a szegénység felszámolásának kulcsa a növekedés. Ideológiai hozzáállástól függetlenül gyakorlatilag az összes közgazdasági iskola a gazdasági növekedést tartotta a gazdaságpolitika alapcéljának. A politikai szintéren szintén konszenzus volt: szociáldemokraták is elfogadták a növekedési konszenzust, hisz ez változatlan bérarány (bér/GDP) mellett az alsó osztály életszínvonalának javulását jelentette. De még a szovjet típusú államkapitalista  rezsimek is a gazdaság, ezen belül pedig az ipari bázis bővítését tekintették elsődleges céljuknak.

Unalomig ismételt módon mindez a GDP-mutató kiemelt szerepéhez vezetett. A neoliberalizmus évtizedei (kb. 1973-2008) után azonban világossá vált, hogy a növekedés már az életszínvonal szempontjából sem jelent megfelelő megoldást. Sem nemzetállamon belül, sem pedig azok között.

Az elosztási kérdések (bérarány csökkentése a profit előnyére, az adórendszer kilapulása, a jóléti alrendszerek visszaszorítása) torzulása miatt a növekedés nem hozza meg a várt eredményt: a dagály nem minden csónakot emelt fel, csak a yachtokat. Ismert módon a neoliberalizmus évtizedei alatt a nyugati középosztály helyezte stagnált, a szegényeké romlott, miközben a felső 1% szupergazdaggá vált. A középosztály és a szegények életszínvonalának alakulása levált a GPD növekedéséről.

Mindehhez érdemes figyelembe venni Wilkinson and Pickett híres könyvét, amely azt mutatja be, hogy az emberi fejlettségi mutatók egy bizonyos egy főre jutó szint felett már nem a gazdasági növekedéstől függ, hanem az egyenlőség fokától. A GDP növekedése csupán a szegényebb országok esetében hozza el az élettel való elégedettség növekedését, ott viszont nagyon meredeken. A görbe magasabb egy főre jutó GDP szint mellett kilapul:

 

Az élettel az átlagosnál elégedettebbek aránya és az egy főre jutó GDP (Forrás: Chattodpadhyay és Graham, 2011)

 

Mindeközben világossá váltak a növekedés ökológiai korlátai is. A gazdasági növekedés egyértelműen a káros anyag kibocsátással járt együtt. Ha csak a legfontosabbat, a CO2-t vizsgáljuk, azt látjuk, hogy annak kibocsátása együtt mozgott a gazdasági növekedéssel:

 

A világ teljes CO2 kibocsátásának alakulása, millió metrikus tonna (Forrás: Statista)

 

Márpedig a globális CO2 kibocsátás további növelésére nincs lehetőségünk, sőt, a Párizsi Egyezmény klímacéljai értelmében ma már annak jelentős csökkentésére van szükség. (Ráadásul a CO2 a gazdasági tevékenységnek csupán egyetlen káros következménye. A valódi lista igen hosszú, magában foglalja a metánt, a tengereket elárasztó műanyagokat, a termőföldek végletes állagromlását, az esőerdők kiirtását, a biodiverzitás fatális csökkenését, stb.)

Ezen megfontolások alapján világos, hogy a gazdasági növekedésnek le kell állnia. Egész egyszerűen nem folytatható az a gazdasági rendszer, amely a GDP növekedését helyezi a központba.

Ellenérvként gyakran megfogalmazódnak techno-optimista szcenáriók, mely szerint megfelelő technológiai váltással a CO2 kibocsátás nem fog tovább együtt nőni a gazdaság növekedésével. Az Európai Uniós CO2 kibocsátása például az elmúlt időszakban levált a gazdasági növekedésről. (Az Egyesült Államoké nem.) Mindez azonban csak azért volt lehetséges, mert fizikai termelés nagy része kihelyeződött a globális délre, mindenek előtt Kínába és Indiába, ahol a CO2 kibocsátás drámaian nőtt. Ezen felül a nemzetközi szállítmányozáshoz kötődő kibocsátás is drámaian nőtt. Ami tehát a kibocsátás leválásaként jelenik meg a globális északon, az valójában nem más, mint globális újrarendeződés. A teljes globális kibocsátás nem csökken, és nem is tud csökkeni nemnövekedés nélkül. A techno-optimista szcenáriók hamisak.

 

CO2 kibocsátás a világ egyes nagyrégióiban (Forrás:  Crippa, M., Oreggioni, G., Guizzardi, D., Muntean, M., Schaaf, E., Lo Vullo, E., Solazzo, E., Monforti-Ferrario, F., Olivier, J.G.J., Vignati, E., Fossil CO2 and GHG emissions of all world countries – 2019 Report, EUR 29849 EN, Publications Office of the European Union, Luxembourg)

 

Érdemes pár szót szólni az alternatív szcenárióról is, a jelenlegi gazdasági folyamatok folytatódásáról. Ezt ugyanis gyakran úgy állítják szembe a nemnövekedés gondolatával, mintha ez a szcenárió a folytatólagos növekedést jelentené. Ez azonban nem így van. A globális klímaháztartás felborulása, a szélsőséges környezeti jelenségek megszaporodása, a nagyobb volatilitás miatti környezeti károk, a szárazságok, aszály, illetve máshol az áradások, az emiatt meginduló népvándorlás és háborús konfliktusok ebben az alternatív szcenárióban is egyre erősödő gazdasági csökkenést jósolnak. Az Egyesült Államok Negyedik Nemzeti Klímaváltozási Jelentése például, 10%-os GDP csökkenéssel számol ebben a szcenárióban. A híres Stern Jelentés pedig évről évre a GDP 5%-ának elvesztésével számol hosszabb távon, távlatosan.

A nemnövekedés mint globális elosztási kérdés

Amennyiben elfogadjuk, hogy a globális gazdaság nem növekedhet már tovább, azonnal kemény elosztási kérdésekkel szembesülünk mind nemzeti, mind globális szinten. Az ugyanis nem kérdés, hogy a világ népességének jelentős része még mindig nagyon alacsony szinten él. Ezek azok az emberek, akik a fenti elégedettség / GDP összehasonlításban (1. Ábra) a görbe függőleges részén helyezkednek el. Az ő életszínvonaluk növeléséhez bizony a fogyasztásuk növelésére lesz szükség, anélkül tehát, hogy ez a globális összkibocsátást növelné. Könnyű belátni, hogy ez másképp nem valósulhat meg, mint masszív újraelosztással a világ kis számú nagyon gazdag lakosától a nagy számú szegény felé.

Hogy milyen mértékű újraelosztásra van szükség, azt jól illusztrálja az Oxfam híres pezsgőspohár ábrája, amely azt mutatja be, hogy a világ különböző életszínvonalú polgárai milyen arányban felelősek a COkibocsátásért:

Globális jövedelmi tizedek CO2 kibocsátásai (Forrás: Oxfam)

 

Az ábrából világosan látszik, hogy a globális legfelső 10% felelős a CO2 kibocsátások majd feléért, a legfelső 20% majdnem a 2/3-ért. Ehhez képest a legalsó 50% életvitele mindösszesen a globális CO2 kibocsátás tizedéért felelős. Teljesen világos, hogy a koncentráltan magas fogyasztás párosul itt koncentráltan magas kibocsátással. Ez teljesen egybevág a globális egyenlőtlenségekkel kapcsolatos ismereteinknek. Elhíresült módon 2017-ben az Oxfam már azt jelentette a Davosi Világgazdasági csúccsal egy időben, hogy a világ nyolc leggazdagabb személyének ugyanannyi vagyona van, mint a legszegényebb 3,6 milliárdnak!

Azaz az életvitelt alátámasztó erőforrások masszív újraelosztására van szükség, ha nemnövekedés mellet kívánjuk felszámolni a világ szegénység problémáját. Egyrészt ezt kívánják meg az ezzel foglalkozó tudósok szerint az igazságossági alapelvek. Főleg egy olyan világban, ahol a szegények szegénysége történelmi folyamat eredménye: először a direkt gyarmatosításé, annak felszámolása után pedig – ahogy ezt a világrendszer és függőségi elméletek bemutatják – a kevésbé nyilvánvaló, ám annál erősebb gazdasági függőségek meghatározottságának eredménye. Egyszerűbben fogalmazva: a globális észak transznacionális vállalatai és kereskedelempolitikája továbbra is kizsákmányolja a fejletlenebbeket. A Rostow-is fejlődési modellel szemben, amely úgy képzeli el az országokat, mint egymástól független futókat párhuzamos sávokban, a valóságban az országok között továbbra is meghatározó függőségi viszonyok vannak. Amikor a gyarmatosítás véget ért, úgy 1960 környékén, a világ leggazdagabb országában 32-szer volt magasabb az egy főre jutó jövedelem, mint a legszegényebben. 2000-re ez a szorzó 134-szeresre emelkedett.

Másrészt pedig amennyiben a globális újraelosztás nem valósul meg, akkor páratlan mértékű erőszakos konfliktus (háborúk, migráció, menekültválságok, stb.) jelezhető előre.


Az írás folytatása a fenntarthatóság elosztási kérdéseit taglalja: itt találod.