Mit kezdjen a baloldal a szovjet örökséggel?

Ez a cikk több mint 3 éves.

Marx és Engels ismert jóslata szerint a kapitalizmus összeomlásának a legfejlettebb társadalmakban kellett volna bekövetkeznie. A profitráta süllyedése miatt a rendszer magát számolja fel. Ekkora már olyan mértékű koncentrációt ér el a nagyvállalati szektor („monopolkapitalizmus”), hogy az nagyrészt tervezetté válik. Ahogy Baran és Sweezy bemutatta, a monopolizáció ténylegesen lezajlott, mára extrém szintet ért el. A nagyvállalatok tervezési technostruktúrája szintén létrejött, erről Galbraith írt részletesen.

Marx és Engels úgy képzelték, hogy ilyen körülmények között a proletariátus könnyen átveheti majd a gazdaság irányítását, hiszen egy effektíve centralizált és a tervezést jelentős mértékben már alkalmazó rendszert kell majd irányítania.

A fejlett kapitalista országokban azonban nem robbantak ki kommunista forradalmak. Extrém kevés ilyen próbálkozásról tudunk, és azok is kérészéletűek voltak: a szpartakista felkelés Berlinben, illetve a torinói munkásfelkelés, de sokkal több példát nem fogunk találni. A süllyedő profitráta és a versenyre alapozott kapitalizmus vége is empirikusan igazolható jelenségek, csak sokkal hosszabb távon zajlottak le. A munkások öntudatra ébredése azonban a kapitalista társadalmakban nem vezetett kommunista forradalmakhoz.  A huszadik század első felét többségében a fasizmus dominálta (Olaszország, Németország), kisebb részben pedig a szociáldemokrata jóléti államok (Skandinávia).

Ahol ténylegesen kitörtek forradalmak, azok tipikusan elmaradott agrártársadalmak voltak, éppen csak megtelepedő kapitalizmussal. Ilyen volt mindenek előtt Oroszország, a magyar tanácsköztársaság, majd később Kína, Jugoszlávia, Kuba és számos más harmadik világbeli ország.

Fasizmus felé

Il Duce

Egyes kiábrándult szocialisták a fasizmus felé vették az irányt. Ennek legismertebb képviselője maga Benito Mussolini, aki fiatal korában szocialista volt. Ellenezte a párt marxista „elméletieskedését”, a mozgalmiság és a direkt akciók vonzották. Kiábrándultságukat több dolog okozta. Egyrészt a nemzetközi munkásszolidaritás hiánya, amely az első világháborúban mutatkozott meg legvilágosabban, amikor a szocialista erők az internacionalizmus helyett a nemzeti kormányok mellé álltak.

A csalódottság másik oka pedig az volt, hogy elkezdték megtapasztalni, hogy a hagyományos nacionalizmussal kétségtelenül könnyebben tapasztható össze politikai tábor, mint az új és absztrakt szocialista eszmékkel. Ez egyébként meglepően gyakori pálya volt, legismertebb reprezentánsa Georges Sorel (Berman, 4. Fejezet). (A nemzetközi baloldali szolidaritás hiányával kapcsolatos vélekedéseik alapján szintén a „nemzeti” szocializmus szükségességére jutnak manapság is baloldali önképű emberek Magyarországon. Ez téves, inkább csak saját izoláltságuk lenyomata.)

A fasiszták kezdetben nem voltak antiszocialisták. Gramsci szerint akkor váltak a nagytőke érdekeinek megvalósítóivá, amikor a baloldallal szembeni kemény fellépésüket a nagytőke anyagilag megtámogatta. Az út vége aztán az lett, hogy a fasizmus a kapitalista nagytőke utolsó mentsvárává vált, amikor az már demokratikus eszközökkel nem volt képes fenntartani a hatalmát. (Lásd erről Renton.)

A fasizmus illiberális annyiban, hogy elutasítja a szabadságjogokat, a demokratikus berendezkedést, és az individualizmust. Az egyént a nemzet organikus, alárendelt részének tekinti. A fasizmus szemben áll a demokratikus baloldallal is mindezekben, plusz ezen felül abban is, hogy elutasítja az osztály alapú elemzést: azt a nemzeti egység gyengítésének, megbontásának gondolja. Azaz a nemzeti egység mítoszának előtérbe állításával nyomja el az osztályérdekek érvényesítését.

Stanley a fasizmus lényegi karakterjegyeit a következőkben foglalja össze:

  • érdemi történelemírás helyett egy mitikus múlt elterjesztése;
  • állami propaganda;
  • anti-intellektualizmus, értelmiségellenesség;
  • a valóság felülírása;
  • hierarchikus társadalomszervezés, vezérkultusz;
  • áldozati narratíva (a külső ellenségkép folyamatos fenntartása);
  • rend, fegyelem, elkötelezettség, önfeláldozás;
  • szexuális félelem: a nők és a nőiesnek vélt tulajdonságok korlátozása, a férfiasnak vélt erények (bátorság, harc) erőltetése. A szexuális kisebbségeket ebből a szempontból szintén fenyegetőnek állítja be, akár csak a „szexuális erőszaktevő színesbőrűt”;
  • Szodoma és Gomorrha: a nagyvárosi, kozmopolita, multikulturális, „globalista” kultúra káros / a rurális, parasztias kultúra tiszta;
  • a kemény munka kultusza a jóléti „élősködéssel” szemben.

Ezen karakterjegyek közül megdöbbentően sok a szovjet rendszert ugyanúgy jellemezte, mint a fasisztát. (Ezeket vastagon szedtem.)

A szociáldemokrácia

Gazdasági demokráciát!

Tömegtámogatást a nyugati munkásság körében a kommunista mozgalmak helyett a szociáldemokrata pártok élveztek. Ezek kiharcolták az általános választójogot, és számos helyen az első világháború után kormányra is kerültek. Így például Németországban és Svédországban, de Olaszországban is kormányozhattak volna, ha nem utasítják azt el.

A felelősséget elvállaló szocdemek esetében ezen a ponton már nem volt fenntartható a hagyományos marxista doktrína, mely az államot a burzsoázia eszközének tartotta. A szociáldemokraták – ahol sikeresek voltak – az államot elkezdték a jóléti állam kiépítésének platformjaként kezelni. Ahol nem ezt tették, illetve ahol nem voltak hajlandóak a keynesiánus keresletmenedzsmentre, ott hamar átengedték a terepet a fasisztáknak és náciknak, akik egyszerre betiltották őket. Ennek leghíresebb esete a weimari Németország és Hitler.

A szociáldemokrata rendszer megteremtette az élhető és igazságos kapitalista rendszert, amelyben a jóléti újraelosztásnak köszönhetően a tudáshoz és tőkéhez jutás olyan szinten terítve volt, hogy a társadalmi mobilitás és a középosztályosodás a társadalom többségét magába foglalta. Ezt dokumentálja Piketty híres munkáiban. Mindez a hagyományos baloldali célok fenntartása mellett: a szabadságjogok, az emberi autonómia, az állami elnyomás korlátozása. A fenti fasizmus lista elemei nem jelentek meg a szociáldemokrata jóléti államokban.

A nyugati jóléti állam a kis lépések stratégiája, több generáció fokozatos és kitartó építkezésének eredménye. Nem forradalmi és nem teátrális, mint a szovjet rendszer, ezért a baloldaliság formai elemei iránt vonzódók számára unalmas.

Marxiánus szemszögből persze elmondható, hogy nem valósult meg a termelőeszközök közösségi tulajdonba vétele, bár még erre is kísérletet tettek például a svéd szociáldemokraták a munkás tulajdonú alapokkal, illetve a német és skandináv szocdemek a Mitbestimmung rendszer kiterjesztésével.

Zöld szempontból elmondható, hogy a hagyományos szociáldemokrácia a gazdasági növekedésre épült. Ekkoriban azonban minden ideológia erre épült, a nemnövekedés még nem jelent meg mint értelmezési keret vagy cél.

Semmi oka nincs annak, hogy a szociáldemokrácia miért ne valósulhatna meg nemnövekvő, steady state gazdaság esetében, illetve fordítva, hogy jóléti újraelosztás mellett ne lehetne ilyen gazdaságot létrehozni.

Sőt, sokkal nagyobb a megvalósulás esélye itt, hiszen a széles középosztály sokkal nagyobb arányban ismeri fel annak kívánatosságát, és sokkal kevésbé tartja vissza a megvalósításában a megélhetés elsődleges kényszere.

Nem véletlen, hogy a zöld energetikai átmenet és a zöld költségvetés tekintetében a skandinávok állnak az élen, és hogy Greta Thunberg is svéd. (Svédországnak, Finnországnak és Izlandnak nincs is jelentős fosszilis exportja. A norvég és a dán eset természetesen problémás, de a társadalmi modell a fosszilis export nélkül is működne, illetve működött is hosszú évtizedeken keresztül azt megelőzően.)

Összességében nem kérdés, hogy a nyugati típusú szociáldemokrácia sokkal tovább jutott a baloldali eszmék gyakorlatba ültetésében, mint bármely más rendszer a történelemben. A szovjet rendszerhez képest pedig szakadéknyi az előnye.

A szovjet rendszer természete

CCCP

A szovjet rendszer lényegi tulajdonsága gazdasági szempontból, hogy a bevett terminológiával szemben nem annyira államszocializmus volt, hanem államkapitalizmus. Ennek lényegi bizonyítéka, hogy fennmaradtak a kapitalizmus olyan alapelemei, melyek még a marxiánus elemzés szerint is kardinálisak: a bérmunka, a kizsákmányolás, az árugazdaság, a pénz, a tulajdonjog, a patriarchális család és a fizetetlen házimunka.

Ezt a gondolatot Tony Cliff nevéhez szokták kötni, illetve nemzetközileg is meghatározó magyar teoretikusa Tamás Gáspár Miklós. Utóbbi rendszeresen felhívja a figyelmet arra, hogy még magánál a szovjet rendszer ideológiai hivatkozási alapját képező Marxnál sem a piacok megléte vagy a magántulajdon volt a kapitalizmus kritikus jellemzője. A munkás a szovjet rendszerben sem kontrollálta a termelőeszközöket!  Nem volt véletlen, hogy a magukat szocialistának nevező országokban gombamód szaporodtak az új osztály elméletek az új kizsákmányolókról (Bakunyin, Ðilas, Konrád-Szelényi, Kínában maga Mao, majd később őt kritizálván Chen Erjin, stb.).

A szovjet rendszer ahelyett, hogy kiteljesítette volna az egyének és közösségek kreatív energiáit, ami a baloldali cél lett volna, inkább egy totális és évtizedeken át tartó állami iparosítási mobilizáció igájába fogta őket. Ennek nyomán jobb esetben is csak az elidegenedettségük fokozódott, rosszabb esetben munkatáborokba kerültek vagy meghaltak, százmillió szám. A rendszer lényege hamar az osztályharc helyett az imperializmussal való rivalizálás lett. A szovjet rendszer tehát sokkal inkább egy reaktív modernizációs kapitalista fejlesztőállam volt, amiben igen közel állt jobboldali (nem egyszer fasiszta) riválisaihoz (Atatürk, Sun Yatsen és Chiang Kai-Shek, Juan Peron, Park Chung-hee, Lee Kwan-Yew, Nasser, stb.). Ráadásul ezen emberi képességeket meghaladó indusztrializáció nagy része feleslegesnek bizonyult: vasbeton és rozsdaerdők, tengernyi olajszennyezések, hatalmas kiterjedésű nukleáris kontamináció a rendszer mementója.

De érdekes a szovjet rendszer politikai jellegét is szemügyre vennünk Amikor elvesztette a támogatottságát, olyan eszközökhöz folyamodott, amelyek ellentétesek a baloldali eszmékkel. Ezek a terror, az elnyomás, a racionális vita kiiktatása. Jellemző volt a személyi kultusz is. A marxista társadalomelmélet üres formalizmussá vált, sőt, vallásszerűen rekantált szlogenek elidegenítő debilitásává. Ahogy Vaclav Havel megfigyelte, mind az elnyomók, mind az elnyomottak számára világos volt, hogy a rendszer a kemény valósághoz képest egy mesterséges, alternatív narratívában működik.

Az érdemi vitát a rendszer nem tolerálta, ismert módon még a baloldali kritika is a fél  vagy teljes illegalitásba szorult. A párton belüli szellemi viták elhaltak, az érdemi kritika a szamizdatban folyt. (Furcsa utótörténete ennek, hogy a baloldali, gyakran marxista vagy akár maoista ellenzék a rendszerváltás után nagyrészt liberálissá vált. Ez a fordulat teljesen inkoherens és opportunista. Az ugyanis még elfogadható, hogy a tervutasítás vagy az állami tulajdon  hatékonytalansága miatt kiábrándultak a szovjet rendszerből. De ebből sehogyan nem következett, hogy a baloldaliságot is feladják,  vagy Marx kapitalizmus kritikáját érvénytelennek tekintsék. Márpedig – inkoherens módon – ezt tették. Jó példa erre a magyar demokratikus ellenzék Überhauptnak becézett kulcsfontosságú írása, melyre hivatkozva ez a fordulat megtörtént. Az ebben megfogalmazott érvelés egy nyugati szociáldemokrata fordulatot esetleg indokolttá tett volna, de nem a liberális, piaci fundamentalista SZDSZ létrejöttét, amely a jóléti állam leépítésében és Kóka János piaci demagógiájában csúcsosodik ki. Mindezt egy olyan elnökkel és fő ideológussal, aki még a rendszerváltás után is John Rawls első számú interpretátoraként ismert Magyarországon. Mindez merőben inkoherens.)

Sajnos a szovjet rendszer a fasiszta önkényuralom legtöbb karakterjegyében osztozott, ahogy ezt már fentebb kiemeltük. Ez a poszt-„szocialista” társadalmakat sokkal inkább kondícionálta a rendszerváltások után egy autoriter végkifejletre, mint egy demokratikusra. Illetve ebből a szemszögből jobban érthető, miért volt oly csekély ellenállás Putyin, Orbán vagy Deng Hsziaoping új rendszereivel szemben.

A szovjet rendszer ezen túl kisebb-nagyobb mértékben még a nacionalizmust is bevetette a népszerűség megőrzésére. Ez a magyar esetben a táncház mozgalomban és a semmiképpen sem antinacionalista történelemoktatásban valósult meg, de a román esetben például kifejezetten explicit nacionalizmussá torzult.

A népszerűség megőrzésének másik módja a jóléti állam bevezetése volt. Ez leginkább Kelet-Európában volt jellemző, a kínai variánsnál szinte teljes egészében hiányzott. A jóléti állam a szovjet típusú rendszerek kevés megőrzendő innovációja közé tartozott volna, ám sajnos a rendszerváltás után az ennek előnyeit élvező társadalmak nem voltak készek és képesek azt megőrizni. Ennek oka valószínűleg ismét csak abban keresendő, hogy a nyugat-európaiakkal ellentétben ezeket az alrendszereket (ingyenes oktatás, egészségügy, lakáspolitika, szocpol, stb.) felülről adományozták nekik, nem maguk küzdötték ki. Ezért a szovjet rendszerre jellemző paternalizmus ajándékaként tekintettek rá. A poszt-„szocialista” országok munkásságának elképesztően gyenge ellenálló képességét a neoliberális fordulattal szemben nem lehet rossz életkörülményeikkel magyarázni. A tizenkilencedik század nyugati munkásai konkrétan az éhhalállal és a lelövetéssel szembenézve hozták létre az először illegális (!) szakszervezeteiket, majd tették azokat legálissá, érték el a szociáldemokrata pártok legálissá nyilvánítását, illetve az általános választójogot. A poszt-„szocialista” munkásság ehhez képest igen jó pozíciókból indult a rendszerváltáskor.  A passzivitást inkább az magyarázza, hogy a  szovjet rendszer reformjait nem érezték saját elért eredményüknek, saját „tulajdonuknak”.

Hogyan tovább?

A létező baloldalt sajnos egyszerre fogja vissza az elmúlt évtizedek neoliberalizmusának ballasztja (Giddens, Blair, Schröder, Clinton, Mitterand, Gyurcsány, és a Harmadik Út), illetve az azt megelőző szovjet rendszeré. Képes volt két egészen eltérő káros és elnyomó örökséget a nyakába venni. Ez sajnos a tapasztalatok szerint generációkra bénította meg a demokratikus baloldalt.

Mindezekből az is következik, hogy a baloldal nem vállalhatja fel a szovjet rendszert, még annak előnyösebb vonásait kimazsolázva sem. Ezt a mazsolázást a szélesebb közvélemény nem fogja elfogadni. A jövő baloldala csakis a nyugati szociális demokrácia kiteljesedéseként jöhet létre (ahogy azt Bernie, Vfak, Ardern, stb. helyesen hangoztatják), amely képes volt összeegyeztetni az igazságosságot a szabadsággal, és legmesszebb jutott a baloldali gondolatok gyakorlatba ültetésében. A szovjet örökség folytathatatlan, még annak enyhébb, kádárista változata esetében is. Azaz a jövő baloldala csakis antikommunista lehet.

Érzésem szerint ugyanis a kommunizmus kifejezést is be kell áldozni. Az ugyanis olyan szinten vált a szovjet rendszer szinonimájává, hogy menthetetlen. Szofisztikált elemzés kimutathatja ugyan, hogy a rendszer ténylegesen developmentista államkapitalizmus volt. Ez a finomság azonban megmarad az értelmiségi diskurzus kincse, nem fog fordulatot eredményezni a szélesebb nyilvánosságban.

RedGreen

De nincs is erre szükség. A szociális demokrácia, a gazdasági demokrácia ideálja folytatható. Az elért szociáldemokrata vívmányok az újraelosztás és az erős szakszervezeti jogosítványok. Semmi okunk azt gondolni, hogy ne lehetne mindezt tovább vinni olyan irányokba, mint a feltétel nélküli alapjövedelem, a szövetkezeti vagy közösségi (commons, lásd Ostrom) tulajdon, a monetáris finanszírozás, illetve a nemnövekedés. A jövő baloldali programjának elemei összeálltak.  A múltba nézés semmi más, mint üres eszképista póz.